Először is elég érdekes lehet, hogy az első bejegyzésem egy ilyen könyvről szól. Ez a legutóbbi olvasmányom ez által a legfrissebb élményem is.

A szerző neve Neal Shusterman amerikai úriember, akit eddig nem ismertem, de mint kiderült jó pár könyvet írt már. Az adott könyvről jelen esetben egy kedves barátomtól hallottam és az ő hatására vettem kézbe.
Az első pár oldalon gyorsan túljutottam, hiszen olvastatta magát. Kíváncsi voltam mi fog történni. Megközelítőleg ez kb. a 270 oldalból 30 volt. Olyan sok mindent történt a 30 oldalon, hogy szinte követni sem bírtam. Connor kusza érzései meghatóak voltak számomra, és ami még ezután következett hatalmas meglepetést okozott. A további 240 oldalt ugyan olyan izgalommal és kíváncsisággal olvastam végig, mint az első 30-at. Külön tetszett, hogy a legtöbb szereplő szemszögéből leírja az egyes eseményeket, a saját érzelmeiket és terveiket kifejtve. Normál esetben ezeket nem ismertem volna meg, csak sejthettem volna, hogy mi jár a fejükben. Ez most úgy hangzik, mintha semmi váratlan nem lett volna az események sorozatában. Pontosan az ellenkezőjét állíthatom, mindig váratlan fordulatok következtek és minden esemény kimenetelét tekintve több lehetőség „lógott a levegőben”. Például amikor Lev elment az állítólagos alaszkai munkára sejtettem, hogy valami van a háttérben, valamire készülnek a társaival, de soha nem gondoltam volna, hogy „tapsoló” válik belőle. 
A regény végére szintén váratlan fordulat következett, az egész csapatot egy „átalakító táborba” szállították. Amikor ehhez a részhez értem, azt gondoltam így nem érhet véget egy regény, ez nem igazságos. A történet során különösen megkedveltem a három főszereplőt, Lev-t, Connor-t és Risa-t, titokban szurkoltam a megmenekülésükért. Aztán Connor-t az „átalakítóba” vitték. Csak reméltem, hogy történni fog valami váratlan, valami olyan, ami után meg fognak menekülni. Így is lett! Mindhárman megmenekültek bár súlyos sérülések árán, de többé nem voltak „bontószökevények”. Végül kiderült, hogy ők lettek a „Temető” új vezetői. Micsoda fordulat!
Számomra egyetlen egy fejezet nem tetszett, aki olvasta a könyvet biztos tudja, melyikre gondolok. Igen, amikor a „rossz fiút” szétbontották. Bennem utálat, hányinger, undor és ezer féle érzelem kavargott. Nagyon dühítő a módszer, amit alkalmaztak és úgy tűnt nem is sérti azok önérzetét, akik ezt végrehajtották. Leginkább akkor uralkodott el rajtam a harag, amikor eszembe jutott CyFi esete. Tény, hogy „megszabadultak” egy rossz embertől, de ha más kapott bizonyos részeket akkor elég furcsa és ijesztő módon viselkedhetett. (Itt jegyezném meg, hogy szerencsére csak kitalált történet, és remélem az is marad!)
Természetesen ebből a regényből sem maradhatott ki a szerelmi szál. Connor és Risa kezdeti civakodása, utálkozása ellenére sejthető volt, hogy több lesz köztük, mint az elsőre látszik. Így is lett! Gondolom többek örömére, bár számomra ez jelentéktelen a regény fő vonala mellett.
Lev a történet során jelentősen megváltozott, de kár is kiemelnem őt, hiszen majdnem az összes szereplő hatalmas változásokon ment keresztül. A viselkedésüket, érzelmeiket a történtek folyamatosan alakították, még végül olyanná váltak, amire talán maguk sem számítottak. Az egész regény alatt heves, erős érzelmek kavarognak, mondhatom rá, hogy érzelmileg túlfűtött. Ezek az érzelmek magukkal ragadják az olvasót is. Remek regény lett, még ha abszurd is!

Ti olvastátok? Mi a véleményetek? Milyen érzéseket hozott ki belőletek? Melyik a kedvenc, kevésbé kedvenc részetek? Ki a kedvenc szereplőtök?

Köszönöm, hogy elolvastad!

Lizy

 

 

 

 

 

 

 

 

Megosztás a facebookon